Nézem a mutató
Járkálását mintha
Visszalendülne de
Mégis előre
A szám s a
Mutató is nagyobb
Ahogy elmúlik
A kor az idő
Ilyen az ember is
Megnő
Ahogy nap nap után
Lebukik bíbor karddal
Megsebezve a Nap
A lélekóceánt
Az eget hogy újra
Feljöjjön így lendül
Vissza majd előre
A halandó földi
És az élet
Mély lélegzetvétel
Mely betölti a tüdő
Üregrendszerét
Hátratántorít
Az oxigéncsoda levegő
Majd előre
A szívverés
Megáll
Halál
Hátraelőre
By Michelangelo
5 hozzászólás
Eddig ez az első versed, ami úgy igazán megfogott. Nagyon jól sikerült megragadnod az emberi élet fonalát elejétől a végéig. Szépek és élők a hasonlataid. Tetszik, ahogy központozás nélkül egymásba fűzöd a gondolatokat (én is játszottam már ilyet prózában), és a végén a rövidülő sorok még erősebben fejezik ki a halált, mint maguk a szavak.
Egész egyszerűen lélegzetelállító!
Őszintén gratulálok!
Üdvözlettel: A.
Nézek hátra, nézek előre, de ez nagyon rendben van 🙂
A szándékos szórend-csere is csak erősít.
Grat.!
W
Fantasztikusan jó vers.
Az óramutató és az élet párhuzamba állítása nagyon
tetszik.
Nincs pont, nincs vessző, az óramutató járását idézi.
Az utolsó három sor, nos… az nagyon ütős, nagyon találó.
Gratulálok, tetszett nagyon.
Lehet,hogy butaságomból kifolyólag én nem értem versedet,mégis azt hiszem az utolsó három sor (négy szó)teljesen elszakad a többitől.Az ott teljesen felesleges.
Ám…szerzőnek joga ,írni,az olvasónak pedig joga olvasni(érteni).Pedig nekem addig a részig igenis tetszik.