A tenger éjfélkor ébredt álmából,
és a parti kavicsok között neszelt,
hallottam hangját, mit a dagály emelt,
tódult elő sietve a homályból.
Egy hang a mélységes sötét mederből,
egy hang, amely titokzatosan terjedt,
mintha vízesés zúdulna a hegyen,
mintha szél omolna a fák hegyéről.
Így jön hozzánk időnként a semmiből
a lét közelíthetetlen magánya,
akárha lélek árapálya volna.
És ihletetten a lelkeinkre tör
sejtelmeink megannyi új talánya,
amely értelmeinket meghaladja.
HENRY W. LONGFELLOW – THE SOUND OF THE SEA
The sea awoke at midnight from its sleep,
And round the pebbly beaches far and wide
I heard the first wave of the rising tide
Rush onward with uninterrupted sweep;
A voice out of the silence of the deep,
A sound mysteriously multiplied
As of a cataract from the mountain’s side,
Or roar of winds upon a wooded steep.
So comes to us at times, from the unknown
And inaccessible solitudes of being,
The rushing of the sea-tides of the soul;
And inspirations, that we deem our own,
Are some divine foreshadowing and foreseeing
Of things beyond our reason or control.