Üzen a mező, a virágos rét,
Üzen a mesélő csendes erdő.
S kesergő, panaszos, nagy bús susogással
Felém sóhajt a szent életet termő
Szőke búzatenger.
Valahol egy kis fürj pitypalattyol
És rigófüttyre ébred a vén hegy,
Valahol a gyöngyös, harmatos reggelen
Nehéz szívvel széles rendeket vág egy
Őszült parasztember.
Értem sóhajt minden suhintásra,
És lelkembe sír a pacsirtaszó,
Miattam zokog a simogató fényben
Aranyló fejjel csendben imádkozó
Érő búzakalász.
Sebzett, bús lelkemet feléd kitárom,
Ölelj kebledre drága szép mező.
– Az Idők kereke lassan tova mozdul
S visszatérek hozzád mire a könnyező
Őszi szél dudorász.
Írta: Herczeg János
Die Botschaft des Feldes
Nachricht von Flur, von Blumenvollen Feld,
Nachricht von dem ruhigen Märchenwald.
Stöhnend, mit grossen trübseligen Gelispel
zu mir seufzt das Leben gebende Ackerland,
das blonde Weizenmeer.
Von irgendwo hört man den Wachtel schlag
und auf Drossel pfiffe der Berg erwacht,
irgendwo am den perlig, taufrischen Morgen
mit schweren Herzen breite Schneisen vollbracht
der weisshaarige Bauer.
Für mich seufzt nach jeden Leiser schwappen
und in der Seele weint der Lerche-gesang-,
meinetwegen schluchzt auch das lind streichelnde Licht,
mit goldenem Köpfen still betenden klang
der reifen Kornähre.
Die gramvolle Seele öffne ich dir,
drück mich an der Brust, du schönste Wiesen.
– Das Rad der Zeit langsam drehen sie sich weiter,
ich komme zurück, bis die Tränen fliesen
und der Herbstwind trällert.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni