az este lágyan, tompán mozdult,
komiszul csavarodott körénk,
nyeltük a vörös nedvet csendben
mit a szenvedély hintett le ránk,
azt mondtad nincs tovább, kezdjük el
mondtam én, és nem volt megállás
nem volt kérdés, a válasz hoppon
maradva ült le a járdára
színes foltokkal kente be a
testünket megannyi pillangó,
egy magasztos pillanat csupán
az idő távlatában semmi,
összekeveredő víz és vér
szavak és érintések súlya
nem billentett mérleget, kérve
kértelek, hogy ne szólj, csak ne szólj,
engedd el a tudatod kezét
a testünk tudni fogja, mikor
lesz majd elég, mondtam; bámészan
figyelted halk rezdüléseim
beletesszük majd egy nagy könyvbe,
a lapok közé préseljük ezt
az estét, néha fellapozzuk,
mintha számítana, hazudunk,
ahogy mindig, egymásnak, mindig
2 hozzászólás
Igazán tetszett a versed, gyönyörűek a versképeid. Gratulálok: A.
Köszönöm a véleményed, Angelface.
üdv: banyamacs