Megkínzott fákként tekeregnek a szavak,
egymást csak félreérteni jók tekinteteink.
Tegnap még nőnek éreztem magam,
most oktatásra váró gyerekként állok itt.
A padkára állva épphogy magasabb vagyok
s próbálom elviselni okításodat,
hogy a fiatalság, szeszély túl könnyű szavak,
pongyolán csomagolva takarnak valamit.
Hogy hisztériához hasonlóak a mozdulataim…
figyelek, próbálom mutatni, hogy egyet is értek
és tágra nyílt szemekkel takarom
érzéseim döndülve záródó kapuit.
Késő.
Útvesztőimbe befészkelték magukat mondataid,
tövises sövényeket hajtanak,
hogy formádra vagdossam magam, csontokig.
Hiába küzdök, sértettségem nyilai megtalálnak
és megszaggatják ruhádat bolondságaim,
eltévedt szavaim tudom, még sokáig fájnak.
De elmondani, mi lettél nekem, hogy nőttél belém,
hogy tekeredsz elalvás előtti perceimben derekam, kezeim köré,
hogy lettél jelenvaló éber álmaimban, túl nehéz.
Elhinnéd és kigyúlna szemeidben a rémisztő égi fény.
Boldogság.
Mennyire törnél össze, ha aztán bevallanám
pár napnyi hitet kaptam, egy hétnyi lázálmot csupán?