Keresnélek,
de egy fénykép sincs rólad sehol.
Szeretnélek
csókolni, mint szerettét a holt.
Hiába nézek át a falon.
Mély tükrödbe hiába látok.
Az "énkép" hiába mosolyog,
Hiába vagyunk ketten, nagyok!
Hiába ismerem szavaid,
hiába kívánnak szemeim.
Hiába leszek a részeddé,
És hiába kérded, feledj-é?
Mindent hiába teszek, teszünk.
Mert vagyunk, de sohasem leszünk.
Kis, hiábavaló életünk,
Porszemnyi időre egyesül.
Micsoda hozzánk a végtelen?
sok, melyet keres az értelem.
hogy lásd meg bennem az érzelmem,
mert Tiéd rongyos kis életem!
Keresnélek,
de szememmel már nem talállak.
szeretnélek,
de bennem, Mást keres a bánat.
7 hozzászólás
“Szeretnélek
csókolni, mint szerettét a holt.” – ez elég furcsa hasonlat, de ugyanakkor mégis illik a képbe, és tényleg teljesen érthető!
“Mert vagyunk, de sohasem leszünk.” – ez milyen igaz!
Nekem tetszett a vers! Szép! Köszönöm az élményt!
Igen, mivel én voltam a holt, ő meg az édes szeretett … az a sor meg tényleg igaz! 🙂 Köszi ! üdv
Kedves Náni!
A versed szép, egy nagyon elkeseredett szív szavai.
Ennyi reménytelenség és csalódottságérzés nem képes beengedni a fényt, ha érkezni akar. Ugye csak rossz napjaidon zárod be magad ennyire?
A versedhez gratulálok!
Üdv: wryan
Nem, általában ilyen vagyok, de azért vannak jó napjaim is! 🙂 Köszönöm az olvasást és az értékelést! Üdv.: Nati
Nagyon szomorú a versed, engem is megfogott a "Mert vagyunk, de sohasem leszünk." sor, ez nagyon megrázó mert igaz. "rongyos kis életem!"- ezt azt hiszem sokszor gondolja mindenki így, én is, de aztán az jut eszembe, hogy nem a világhoz /többiek élethez kell viszonyítani,hanem hogy nekem jó-e így, vagy sem.
Örülök,hogy olvastam a versedet, elgondolkodtatott és ezáltal feltöltött.
H.
Köszönöm, hogy olvastál és örülök, ha gondolkodtató voltam.
Sokaknak vannak ilyen gondolati, csak van aki letudja írni őket és van aki olvassa és azonosul velük.
Azért néha nézz a fény felé is, bíztos rád is vár egy kis napsugár.
Szeretettel Elizavetta