Hiába nézem reggel a gyönyörű eget.
– Az nem a te szemed!
Hiában érzem testemen a lágy szelet.
-Nem, az nem a te kezed.
Hiába érzem hiányod sajgó tesemben.
– Az nem a te perzselő szerelmed.
Hiába hogy álmom valós lesz egyszer.
– Nem álmodik egy felnőtt ember.
Hiába tükrömben a vádló tekintetem.
– Csak visszaverödik szomorú lelkem.
Hiába hogy itt ülök zsibongó fájó fejjel.
– Csak értelmetlen válaszokat keresek.
Hiába.
-Nem.
Hiába.
-Csak… igen.
Hiába hogy itt ülök és rágom a rághatatlan.
Hiába már hogy várom a várhatatlant.
Csak mérem az időt. A láthatatlant.
És hogy itt írom a verset? Számtalan.
Hiába mondhatom el: Vártalak.
Mert hiába az hogy vártalak,
hiszen még most is várlak.
Most hogy már rég nem láttlak.
Várlak. Csak várlak.
De hiába?