Hisztéria

Nekem gyenge a szívem,
Tudod,
És nem bírom ha ujjad nyomát
az arcomon hagyod.
Vagy máshol.
Én, nem bírom, ha közel vagy.
És azt sem ha távol.
Ha a küszöbön állsz,
S nyitva a kertkapu.
Az esti tüzet,
Mi reggelre csak hamu.
Én nem bírom az aszfalt
felett lebegő szürke
Hétköznapokat,
Se a palacsintát,
A vasárnapi élet-szagokat.
A hajam befertőz az egész
Ágyat,
Ott lesz mindenhol,
Ruhádon,földön,
Szádban.
Engem gyilkolnak a világnak
méregzöld neon-
Fényei,
Gyűrötten hevernek a sarokban
Legszebb éveim.
Nem nyithatsz ki egy szekrényt,
Mert titkok vannak benne,
A kulcsot rongyos szívem
fölé rejtem.
És nem bírom,hogy
lassan elkopsz mellőlem,
Hogy mindig,
Csak mindig,
…Ennyi telik tőlem.
S én szép lassan beleplek,
a telefonodon,
éjszaka
A párnádon,
Egy kósza rúzsfolt
A cigarettádon.
És nem bírom, hogy elmész
Ahogy távoli pont leszel,
És nem bírom, hogy hozzád érhetnek,
Mással közös levegőt veszel,
Míg én némán fuldoklom
Az űrtől mit búcsúzóul hagytál,
És csak úgy…
Azon a kertkapun kisétáltál.
Én nem bírom a hiányod,
Felfal, némít, nő és tátong.
Minden kék szemben utánad kutatok,
Viselni ezt…Kevés vagyok.
Rám szabtad a szíved és én hordom
Nehezen,
S oly távoli a boldogság
A felvillanó képeken.

Én nem bírom azt,
Hogy igenis létezik Végtelen.