Őszre tél jön,
hideg fagy évada,
süvít a szél,
zizeg a háznak
az üvegablaka.
Odakinn fáznak
a messzi fák,
taktusra vezénylik
a szélszimfóniát.
Deresül bennem is
jegessé a holnap,
rejtelmes ködök
gyűlnek, és oszolnak,
lelkemben kis mámorok
gyújtanak tüzet,
de magányossá tesz
az ónos szürkület.
Most megkondul
egy távoli harang,
hívásra zendül
a templomi hang.
Jöjj, s nem vagy egyedül,
légy a hívem,
és Jézus karja
int felém szelíden.
4 hozzászólás
Szia!
Karácsonyi hangulatom lett a versedtől… kicst szomorú a vers, de az utolsó versszak feloldja ezt a szomorúságot, és békességet áraszt…
Nagyon tetszik ez is!
Gyömbér
Szia!
Szép vers, jól visszadja a hideg, a reménytelen szürkeség hangulatát, de a végén szerencsére ott a remény is.
Szeretettel: Rozália
Nagyon tetszik ez a versed is. A melankóliát, az egyedüllétet a végére csodálatosan oldod fel. Gratulálok: Colhicum
Szép, tényleg szép és jó! 🙂