Hogy vagyok? Hogy … vagyok!

Mosolyra húzom el bús, konok számat,
Ha kérdezed: „Hogy vagy? Mi újság nálad?”
Kérdésed költői, a választ se várod,
Bizonyság jeléül hát szélesre tárod
Két ölelő karod, ám vigyázol arra,
Hogy ne legyen időd a válaszomra.
Hisz szemedben élénk derűt ébresztve,
Most ráköszönsz egy újabb ismeretlenre,
És engem otthagyva már Őt bírod szóra,
Meséljen magáról, mi történt azóta,
Hogy nem láttátok egymást már oly sok éve.
Feléd fordul Ő is, és máris beszélne,
De ott hagyod Őt is, új embert remélve.
Én, pedig mikor már kinyitnám a zárat,
És szólásra bírnám hallgatag számat,
Szétverném a gátat, hol hömpölyögve zúdul
Mélyen elzárt álmom, mit becsaptak rútul.
Megdöbbenve állok, eltűntél előlem,
Pedig jön már a szó, kiszakad belőlem.
Mondom, hát magamnak, érvelek serényen,
Mert válaszolni kell: így tartja az illem:
„Kérdezted, hogy vagyok? Hát elmondom bátran.
Egyedül szédelgek ebben a világban.
A segítség nem jön, nincsen biztató szó,
Tőrdöfésként ér a társadalmi mankó.
Nem egy segítő kéz mi átöleli vállunk,
Nem is egy hegycsúcs az, ahol mi most állunk.
A szakadék széléről nézünk le a mélybe,
Céljaink, vágyaink, ott borultak térdre.
Elmondom barátom, milyen bennem Isten,
Hogyha haragosa, de barátja sincsen.
Hogyha ablakot nyit egy olyan világra,
Hol a sötétséget feketébe mártja
Az aggódó félelem bizalmatlan őre,
Hol a szorongásnak féltés a testőre.
Hol tövisbe vert arccal Jézus csak mosolyog,
Mert meghalni könnyű: ÉLNI! Az nagy dolog.
Akarod, hát tudni milyen a keresztfán,
Magadra hagyottan, csak bámulni árván?
Akarod az érzést csak átélni egyszer?
Nem segít a csoda, és semmilyen vegyszer.
Kívánság létráján, ha jársz, és maradsz is,
És körülötted jajong egy óhajgalaxis?
Hol emberi ábránd, sóhajtozó csendbe
Hullajtja a vérét a bús végtelenbe?
Mesélhetek róla! De, ha megkóstoltad,
Nem tizenkettő kell itt már apostolnak.
Nem elég egy Jézus! Hatványozott bűnnek,
Száz messiás kell majd, és akkor eltűnnek
A hatalmuktól részeg gyáva Júdások,
S hiszünk ismét annak, ki farkast kiáltott.
Hát így vagyok barátom! Belül ez kerget
Ezer gondolattá egy haldokló tervet.
Lelkem fájó leplét most csodává sírtam.
Letettem a terhet, hisz már alig bírtam.
S majd egyszer, ha látlak, te kérdezzél csak bátran:
Hogy vagy? Mi újság van e szédült világban?”