Hirtelen ráeszmélsz: léted
hasztalan, s mit sem ér.
Életed műve elporlad,
s utánad, utánam más nem marad
csupán egy kereszt, mi elrohad
eső vagy rozsda- szörny
égető karmai alatt.
Egyszer tán felébredsz,
de már nem fogja senki kezed,
s mit építettél elavult vacak,
s e véget nem érő folyam
után csak önnön könnyed fakad,
mi cellulózzá válva
krómozott beton felé szalad.
1 hozzászólás
Jajj, de borzongató, nagyon "sötétek" a képeid, de ettől ragyog -számomra most épp- átérezhető versed.
Hanga