A messzi fákon átfolyó
homály oly komoly
a szirt-szürke tájra ömölve
egy elkopott vásznon.
Híd fűzi össze vigyázón
a sziklafal peremeit,
egy vermet, egy vérmes és
éhes szájat, a véres világot,
s benne a villámló vágyak
kedves mentorának ágyán
nyugvó talányok árnyát.
Ha anyjának cafka,
lányának nyafka híre
röppent, csak látszat.
Ha cimborának vétkes,
apának vakmerő, vagy
kétes, sarki késes felmenő,
csak ennek mondja a város.
Talán most az összes
tapasztalt kántor karantént
kántál, s biztosan bátor,
aldehiddel átitatott kevély;
de az ifjú fákon átfolyó
komoly homály a kéj.