Kis pihék szállnak az égbõl, táncot lejtenek ablakom alatt.
Nem fogytunk ki még a télbõl, a hideg, a hó még itt maradt.
Elterül a tájon a fehér lepel, beborít mindent a tiszta hó.
Ha ezt látnám minden reggel, alapból lenne a kedvem jó.
Van ebben valami igen átható, valami nagyon békés, nyugodt,
Ami szemmel is jól látható, mi engem csontig áthatott.
Ez elfed minden bút-bánatot, helyére melegség, öröm lép.
Ezt magad is megláthatod, mert e fehér kép olyan szép.
Az egyszerűsége a szépsége, ez az, mi egybõl megfogott,
Nem lehet senkinek kétsége: a természet nagyot alkotott.
Ilyet csak õ tud, a földanya, Õ hinti a földet hóval,
Mert õ a bolygó legjava s õ áld meg majd minden jóval.
De jajj, mi lesz a tiszta hóból, ha elmúlik a varázs?
És mi marad a sok jóból, ha ellepi a bagázs?
Ami marad, az nem hó már, nincs meg benne ami volt.
Csak latyak van, puszta sár…A hó már nem él, hanem holt.
2 hozzászólás
Kedves Miki!
Hangulatos kis vers a télről… Kár, hogy az utolsó versszak visszaránt a rideg valőságba:( Gratulálok!
Üdv: Borostyán
Hát igen, sajna ilyen az élet rendje, mindig történik valami, ami a jó dolgoknak véget vet, vagy beárnyékolja.
Egyébként ez nem csak a télről szól, hanem az élet apró örömeiről, amik nélkül sivár lenne világ, de semmiképp sem feledkezhetünk meg az árnyékos oldalról…