A szikkasztó nap sugara szárít,
A borzasztó hőség szédít, kábít.
Láthatatlan csövön szívja az erőmet,
Egy izzó tű nyomja a velőmet.
Ez az izzasztó meleg, ami sápaszt
A fájdalmas hallgatás, ami fáraszt.
Erőre kapni nem tudok már
A gondolkodás is nagyon fáj.
Hasít bennem valami kényszer,
Vérem folyik. Ez a testi ékszer.
Sikító hang olyan, mint a csend,
Ez a káosz, de félig rend.
Merre találom azt a hűs helyet?
A megnyugtató kozmikus teret.
A csobogó víz hangja hiányzik,
Égett testemből a nedv kiválik.
Párolog minden, de ez a fájdalom.
Nem kímél a nap. Hol a szánalom?
Kérlek, segítsd túlélnem a szenvedést,
Ezt az eldurvult mérgedést.
Dübörög a csend, várom a véget.
A húség kemény, mindenkit méret.
Az élte dolgozata, mai felmér,
Osztályzat nincs, csak egy szelvény.
Az élet igazolása megjósol mindent,
Kérhetsz embert, kérhetsz istent!
1 hozzászólás
Melegitő érzésekkel telitődtem versedet olvasván,
de igy télen kedvező a Hargitán
Áldást!