Suttogó gondolat száll reggelente,
szívem szótlanul kéri őt kegyelemre,
tavaszban tél: nincs semmi.
Üres vágy zokog
a Lélek most kongó magánytól korog
Tiszta érzések, száz és százféle,
hinni tán benne? Ugyan ki kérte?
Hisz erősebb
a gőg és a gyűlölet,
bízni a szebb holnapban, talán eljöhet!
Nem! Sikít az ész és nyugtat a szív,
S kérdésre, szeretetre kínokat hív
a Valóság,
ahol senki nem értheti.
És a Sorstól jobb jövőjét nem kérheti.
Fájdalmam most kőbe vésve,
kéz a kézben, a magány és te,
Ki harcol: elbukik,
ez az élet,
Bölcset játszik, ki magát téveszti meg.
Gyarló önámítás, nyugtalant veszejt el
egyszerűbb s főleg könnyebb egy
lelketlen: Nem!
Óvd meg magad Te gyámoltalan!
Sebeid immár számolatlan.
S inkább nevetsz s sebre sebet ejtesz.
Mi marad nekem? Csalóka álom,
nyugtalanság és kedves magányom,
Gyere hát álom!
Inkább egy tiszta érzés,
mint önámítás és lélek-kivégzés.
1 hozzászólás
Ez gyönyörű! 🙂