Alkony pírja szülte ábránd lök el hozzád,
s kitárt szívem ablakára szeretet fénye ül,
egy aprócska remény-csillag, mely pislákol még,
mint a kialvó parázs, ha megborzolja a szél.
Rejtelmes álmokkal ölelkezve ballag az idő,
oly tájakon topog csendesen csosszanó talpakon,
hol kigyúlt máglyákon elégetett vágy halt kínhalált,
s a világ végén ringatózva lelkünk otthonra talált.
Most vándor vagyok ezen a bús képű földön,
egy nincstelen koldus, ki hitehagyottan kéreget,
s fázós lelkem meg-meg áll hozzád tántorogva,
könnye gyöngyeiben hordozva mind, mi elveszett.
2 hozzászólás
Kedves Tünde!
Néha keressük ami már elveszett, de hát legalább egyszer megvolt, el sosem veszítjük. csak változik az idő…
szomorú versedet átéreztem
szeretettel-ölel-panka
Drága Panka!
Tudom minden elmúlik egyszer, de az emlékezet mindent megőriz…
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel láttalak: Tünde