Kihalt állóvíz fövenyén tűnődni
utoljára kell ily egyedül talán…
tavasz jön bár, de roppant fázik lelkem,
igaz szívűnek muszáj hozzád lennem:
Türkizkék szempárod becsült kis drágakő,
ítélet külsődre, hogy pilleként szárnya nő;
medréből a rokonszenv kiönt irántad –
ezután, ha zord tél jön, légy mindig kabátom:
a testi vágyon túl, arcod belül kulcsra zárom!