Hosszú sorban vonulok a széllel
óriási kékben, felülről nézem
mily kicsiny a Föld, milyen zöld,
pitypang sárgul a távoli mezőn.
Hintázom a bátrak nyugalmával
egyszer magasba, vissza a mélybe.
Üvegszínű testben átlátszó lettem
egy percre, a többi porszemekkel
az igaz irányt lassan elvesztettem.
Lepereg rólam minden, nem remélem,
hogy ezután is fontos lesz személyem.
Csak a perc, ahogy vonultam a széllel
egy átvirrasztott éjjel, a csodaszéppel,
talán a Föld napja volt akkor éppen.
6 hozzászólás
Kedves Ica! Nagyon szép ez a vers! Távolról, lélektestben nézni föld-Anyánkat. S rájönni közben, milyen porszemek is vagyunk! Szeretettel olvastam: én
Kedves Laci!
Nagyon örülök, hogy megérezted mit is szerettem volna mondani a versemmel.
Köszönöm.
Szeretettel: Ica
Kedves Ica! Tetszik, ahogy leírod a kicsi részként -porszem- a nagy egésszel való azonosulást.
Szeretettel: Kati
Örülök soraidnak kedves Kati!
Szeretettel: Ica
Drága Ica!
Csodaszép ez a versed!
Próbáltam volna kiemelni valamit, de ide másolhatnám az egészet…
Nagyon tetszik!
Szeretettel,
Ida
Örülök drága Ida, hogy tetszett ez a kicsit elvont versem,
Szeretettel: Ica