Ablakimon kilesek: világok éledtek
Csendem tavába vágyak véreztek
Emberek szavai gondolatba zárnak
Miért jó nektek, ami nekem bánat?
Idegenek kergetik ember-vágyukat
Álmodják tökélyre halványkék álmukat
De betegen szürke homály oson
S uralkodik el a vásznon
Üres, fáradt, sötét a lelkem
Remegő intéssel idézem
Szívetekből ezüst-kincsem
S elragadnék tőletek
Boldogságot, életet
Hogy világ éledjen az éjben
Kik hagytak itt a mélyben?
Kutassam hát lelketeket
Raboljak kölcsönperceket?
Vérrel teli üregek
Labirintusát járjam?
Romló testünket a halál
Elménket az öröm hajtja
Titkok illatát párologja
Testünk: a szédítő szóma
Hormonok tréfája a gyönyör,
S csak a test, nem igaz vágy gyötör
S varázsa csak egyszer hat
A mi igéink is elhangzottak
Családod a családom
Ételed a főztöm lett
Riadt, gyermeki románc
Mégis milyen súlyos lánc
Éveken át béklyózott
S ahogy tegnap szorított
Ma kínoz meg igazán
Sosem érhetsz hozzám
Testeddel ugyanúgy sohasem
De nem ereszt a képzeletem
Áldozatod perceit
Érintésed kíncseppjeit:
Gyönggyé nemesedtek bennem
Védtél, ha ostromolták a lelkem
Sötét, hűs árnyék voltál nekem
S lettél kép: festettem vakon a vágytól
Intés, mely gúnyolt, csitított már akkor:
Feledni kell, ha eljő a Jövendölt kor
Veled mégis ezerszer megpihentem
A vágtatást százszor újrafeledtem
S hogy maradhatok:
Elhittem s elhitettem
S szeretek fájdalmasan valakit
Lelkemért kérem a perceit
És csodálom ami nem a teste
De kívánom ha eljön az este
Új bálványom szilárdul
De szavad lelkemen sajdul
Holt árnyaink suttogása
Magány-váram bástyája
Egyetlen tiszta pillanatba
Emlék-kristályba altatva
Még mindig a Tegnap
Lényem erős fala tartja
Kívül jársz, túl a hegyeken
Elindultál magadban velem
Boldogságom a kapuk előtt: kopogás
Lelkem mögötte: remegő várakozás
Kilincsért nyúlva a kétség elfogott
Mi lesz, ha csak ígéretet hozott?
S ha e mélybíbor, kristálytükrű élet
Csupán áttetsző, illanó igéret?