hiszen bennem vagy
a folyvást kavargó
és magától búgó
mozdulatlan vészharang.
Megfoghatatlan idő
? vagy az űr, egy rám feszülő
ráncos álca, áruld el
kérlek, légy szíves
? választhatsz ? Júdásnak,
hogy ez kinek a tánca? ?,
egy rozsdás patkószög
a semmi közepén,
ahol bármi megtörténhet,
anélkül, hogy a Megváltónak
meg kellene halnia.
Nem kell, a feltámadást
most magamra vállalom.
Azt hiszem, ennyi jár nekem.
Persze, így is hiányzol,
s ezen ? mint olyan ?
lehet ugyan csodálkozni,
csak szükségtelen
? az eperfa levele selymet
fogan, tudja a dolgát,
hasonlítani akar a lepkéjére,
a bevágott önmagát áldozza ?,
mert nincs meg mindenem.
Ha így lenne, még ezt is
megérteném. Természetesen.
De nincs. Hogyan is lehetne?
Amikor te ajtó vagy,
és én rajtad a kilincs.
2 hozzászólás
Kedves Eferesz!
Szebbnél szebb hasonlatok!
A legjobban tetszett;
“Amikor te ajtó vagy,
és én rajtad a kilincs.”
Gratulalok:sailor
Boldog Karácsonyt!
Kedves sailor!
Köszönöm.
Boldogat most is, ez az egy soha ne változzon. Vagy igen, legyen még boldogabb. 🙂