Így visszatekintve,
meghatározták sorsunk az intézmények,
óvodák, iskolák, gyárak, irodák,
arc nélküliekké váltak szép remények,
meló helyek mint bozót tüskéi húzták
szaggatták lelkünk, s lelkiséggel csordultig
lévő gyermekkorunkból semmi nem maradt…
Elsuhanó állomások zaja csontig
hatol, s mintha most is, mindig csodálkozna,
hogy ott állok a peronon, pedig mégsem,
csak a táguló idő hozza vissza ezt
a képet rólam és rólatok, hogy élet
vagy csupán a filmtekercsen álló képek
lennénk, ezt nem tudom hiszen már csak régi
fotókon látom, hogy éltek valahol tán…
Pedig még tegnap voltunk iskolások is,
s olyan messze ragadt el a sorsvonat már,
S hallani néha, hogy a Kertből gyönyörű zene száll…
4 hozzászólás
Kedves András!
Nagyon tetszett elmélkedésed!
"szaggatták lelkünk, s lelkiséggel csordultig
lévő gyermekkorunkból semmi nem maradt…
Elsuhanó állomások zaja csontig
hatol, s mintha most is, mindig csodálkozna,"
Gratulálok:sailor
Köszönöm szépen
Kedves András!
Ennek a Kertnek mindig van egy titkos kapuja, amelyen át visszafogad.
🙂
Köszönöm szépen soraidat.
Szeretettel: eferesz
Igen így van, kedves eferesz, tudom:)