Egy ember megy fel a hegyre,
nehezen halad a vakító melegben,
kezében hordja botját,
hátán az évek nehéz súlyát.
Óriás fa áll a távolban,
legfelső ága az eget súrolja,
nagyon vén lehet már,
mintha ősidők óta ott állna
és csak erre a pillanatra várna…
Az ember megáll a vén fa alatt,
ráncos kezével megérinti és hallgat…
Valamikor, régen ő ültette azt.
1 hozzászólás
Szia!
Nem akarok illúzióromboló lenni, mert látom, valakinek emléket állítottál. A gondolat is szép, amikor a megvénült ember találkozik ifjúkori alkotásával. De hiányzik belőle az a bizonyos "za-za-zu" ami lelket ad az egymás mögé írt szavaknak.
Hanga