Inkogniítóban

Nem gondolkodtam,
Minek, hiszen már tudtam.
Mennem kell.
Hiába a heti fáradtság,
A megbeszélt mulatság,
A szombat estém már el lett döntve,
Kocsiba ültem
És már csak az útra figyeltem.

Bár nem hívott meg én mégis elmentem.
Izgulva az ajtó előtt mélyet lélegeztem.
Ott állt harmadmagával az asztal mögött,
Kedves barátok ismerősök között.

Nem néztem rá
Igyekeztem láthatatlan maradni,
Szemem lesütve ültem a hátsó sorban,
S a kérdés magamtól,
Elmenni? Itt maradni?

Az író, mint egy gyámoltalan gyermek,
Állta az érdeklődő kíváncsi szemeket,
Nem akart ő szerepelni
Mindössze csak írni.

A szemem néha fátyolos lett,
Ahogy követték egymást
A történetek,
Énekkel díszítették az estét,
Ezzel is dicsfényét emelték.

Nem messze tőlem,
Egy idős bácsi ült
Csendesen,
A történet róla szólhatott,
Tekintete megindító volt.

Szemei messzire révedtek,
S talán arra gondolt,
Mit ér az élet?
Szenvedések emberéletek,
Megélt gondok, tettek.

S most itt van és valaki,
Talán maga az író is,
Őt ünnepeli,
Hiába az eltelt sok év
Kínszenvedés,
Belátta,
Ez az ő világa.
S békét lelt
Idős korára.

Látni lehetett, ahogy az író
Elmereng,
Gondolatai messze járnak,
S zavartan nézett szét,
Mikor meghallotta nevét
Őt ünnepelték
Ehhez nem fért kétség

S én elillantam csendben,
Az előadásnak
Hamar véget vetettem.
Mikor már az ünneplés
Zajlott,
Messze jártam
De ezt az embert,
Azt hiszem
Közben
A szívembe zártam..