Írnod volt muszáj

Mint egy századévnyi homályban
dereng a múlt, s te még ifjú voltál,
költő, ki lettél Szekszárdnak poéta
szülötte egy novemberi hajnalon.
Házatok előtt folyt a Séd-patak,
csordult az alkonyon át az est felé,
s lombok susogtak neked kedves
mesét, honnan szelíden hullt levél
zizzent lábaid elé. Zörrent a csend,
s homály borongott a mozduló
árnyakon, s szívedben tán már
gyermeki dal fogant, ki hallgattad
az est sóhajon járó, hűs neszét.

***

A te véred nem zúgott vadul, mert
szelíd voltál a művön, csak tollad
sorai szárnyaltak szabadul.
Szavaknak súlyos, lázban forró
hevén szólott a mű, amit írtál,
s néhány dalodban hogy sírtál,
majdnem zokogtál, mert tudtad,
hogy rád is vár az odakint toporgó
halál, a korgó gyomrú, fáradt
mélabú, az átkozott agyag, a néma
sírgödör, mi egy épeszűt még ma is
éppúgy meggyötör, mint hajdan
téged, lángeszű költő. S lásd, hiába
szállt el néhány emberöltő, néhány
évtized, mert az életért ma még
mindenki halállal fizet. S ki oktalan,
az csak a mának él, a búsuló gondnak
és bajnak, mert mit ér az, ha nincs
vigasz, és bölcs remény, mi hű erény
a szívnek bensői, mélyült rejtekén.

***

Talán te is értelmet keresni jöttél
e világra, célt, reményt és utat,
olyat, ami az élet felé mutat, s mégis
azt láttad, hogy halni kell a télbe
”Ősz és tavasz között”, mibe a te
életed is ütközött, ahogy más
milliárdoké. De emléked fennmaradt
tolladnak művén, a fehérlő papíron,
egy olyanon, mint ez, mire én most
e sorokat írom neked, ki éltél
egykoron egy oly koron át, mi
talán a költőt többre becsülte, mint
ez a mai, e sivár világ, miről
nem sok jót hallani manapság.

***

Ahol a gőg és az önzés az érdem,
amit még sehogy nem dicsértem,
mert gyönyörűséget én még csak
hasonlókban sem leltem soha,
amiért e világ nekem oly mostoha,
mit szívből gyűlölök. De nem magát
az embert, akit szeretni kell, mert
a szeretet az, mi egy szívet jóra int
és nevel. Te ezt jól tudod, ki
embernek születtél, s művészi
gonddal költővé lettél keresve
a szavak tiszta titkát, mit az értelem
s a szív felfoghat, miközben zakatol
odabenn mélységek értelmén, ahol
tűr az alázat és ront a zord idő.

***

Persze ez csak a látszat, hiszen
ahol az értelem rejlik, ott a szív
nem lázad, de mennyi jajt és
mennyi hűtlenül elhagyott reményt
hordoz sok feledésbe letűnt század,
ahol csalfák voltak még a remények
is, miben hitt az ember, de mindhiába.
Te is írtál róluk, neves költő, üvöltő
idők merengései között. S lásd, most
én merengek rólad, ki kedves városom
szülötte vagy. Én nem ott születtem,
én az Alföld gyermeke vagyok, de
mégis azok a dombok neveltek ifjúvá,
ahová te is pillantottál oly sokszor,
túl a Bartinán. Édesanyám háza a
tiedtől csupán egy utcányira van.

***

Ha arra járok én, látom házatok
fehérlő falát, s rád gondolok, hogy
e falak között éltél gyermeki életet,
és serdültél ifjúvá, s itt fogtál talán
tollat először kezedbe, meglelvén a
gyönyört, rímek szelíd szavú szólamát,
mit az értelem tett veled, mikor
első versed végén vígan leírtad neved.
S nézted a papírt, mit tollad teleírt,
mi még hírt tán nem hozott neked,
de életműved téged dicsér, és az
otthoni táj, min merengett szemed,
miről írnod volt muszáj, s te költővé
lettél, szekszárdi Babits Mihály.

*** *********** ***