ia, hogy ezt én már lelegyintettem!…
köszönet helyett bólintás
volt az az isteni Anyagin-tettem
aminek sírt egy ásít-ás
és az a prózai gondviselés
kerekít naggyá véletlen
amiért unva szót emel, és
le-lehúz tollam lélekben.
Íme a vázlat az új genezishez!
s hálavirágnak e szál nárciszt
szívtam el itthon, mert – hiszen ismersz
– önmaga ég, aki átlátszik.
Nekem itt vége, s e kozmoszi frigy, hát,
rajta ha tintám foltokat ejt is,
így volt jól – ma leírva magát –
s most már él az az egykori sejtés
hogy
ott van benned a válasz-gyógyír.
Innen nézve, az is valami…
s így, hogy már nem a szükség szólít
hívatlan, quo vadis, Domine?