…egy parkon vágok keresztül az állomáshoz
hajnalonta. A fák kontúrja látomást hoz
elém, a képzetembe illesztett árnyékok
ijesztő nagyok. Bárcsak ne is én állnék ott
egyedül…s ahogy a piros kis padra érek,
semmiből lép elő a lány. A barna kérgek
végeláthatatlan erdejében persze ott rohan,
akárcsak én, de mindig ott, percre pontosan,
s ha néha késve indulok egy parányival,
ijedten lüktetek. A szívem alá nyilall
a félelem: talán elkapták az ördögök
nélkülem, mert nem látták még, hogy ott fönt jövök,
ismeretlenül vigyázva egymás lépteit…
csak pillanatra nyúlik kettőnk léte itt,
de mindig ott lép elő, ahol a vén kőris
árnyékot ül a padra. Ahogyan én, ő is
megnyugszik attól: látjuk egymást. Ismeretlen
arcából olvasom, hogy hisz az istenekben,
s minden nap megfogadom azt, hogy holnap tényleg
szólítom…hátha magam vagyok az a lélek.
5 hozzászólás
Ez az egyik legnagyobb kedvencem Tőled. Megmagyarázhatatlan, miért vonz ez a vers olyan nagyon, de teljesen átérzem, és nagyon-nagyon szeretem.
Kedves Andi!
Ez nagyon jóóóó! Kicsit misztikus és kellően elgondolkodtató.
Szeretettel: Eszti
Kedves Andi!
Ez a versformád utánozhatatlan. Már olvastam hasonlót Tőled eddig is. Megpróbáltam utánozni, de nem tudom. Mert nálad csodálatosan rímelő, és versformába szedve, mégis a mondatok prózaszerűen mennek át egyik sorból a másikba, a következőkbe… folynak szépen, egymás után végig a vers végéig!
Igazán nagyra értékelem a verstani tudásodat.
Versedhez szeretettel gratulálok: Kata
hozzám képest (is) profi vagy! vissza fogok hozzád térni és tanulni szeretnék a verseidből csak gratulálni tudok!
Tényleg jól megírt vers, nagyon érdekes érzés amikor kötődünk valakihez akivel nem is beszlünk… főleg, hogy érezzük kölcsönös
Delory Nadin