Az én istenemnek nincs neve,
Mert nem kell az őnéki.
Az én istenemnek nincs iránya,
Nem lakik fent, se lent a fránya…
Se keleten, se nyugaton,
Se kint, se bent.
Mert ő fent lakik, és lent is,
És keleten és nyugaton,
Ott kint, és itt bent is,
Magamban nyugtatom.
Nem lakik hatalmas, hideg házban,
De lakik földben, fűben, fában…
Bennem lakik, ha kedvem ragyog,
Házamban, ha otthon vagyok,
A barátomnál, ha rá gondolok,
Az idegennél, ha nem dohog.
Róka kotorékán, fa tövén,
A mezőn, nyúlnak üregén.
Vén uhuval huhog barlangjában,
Rigóval fütyöl hajnaltájban.
S mert nem kell az őneki,
Nem rakok rá neveket,
De, ki látta, s ismeri
Úgy hívja: szeretet.
Az én istenemnek nincsenek
papjai, Sem könyvei kőtáblái,
Könyve az ember, s természet,
Papja mindenki, ki tud szeretni.
Bár nem teremt, s nem pusztít,
Hatalma mind közül legnagyobb,
Mert aki őt vezérül fogadja,
Itt a földön lehet boldog!