Isten betűje

A homályban töltött
Hosszú éveimben,
A szobámban ültem elmerülten,
Elképzeltem Istent
az első hajnalon,
Mert azon az első
Varázslatos napon,
Isten gondolt ránk is,
És a Mindenségbe
Súgott valamit.
Bele is szőtte rögtön a világba,
Hogy valaki majd megtalálja,
Valaki majd megkeresse,
S a betűket kibetűzze.
Senki sem tudja hová írta,
Milyen az isteni irkafirka,
De mivel az idők
Végezetén járunk,
Ideje lenne
Megtalálnunk.
Önmaga titkát hagyta ránk
Melyet egyszer kimondhat a szánk,
A titok az, mely fel van róva
Valamely világi ikonra
Isten ősi szent neve,
Akaratának ereje.
Minden zár
Egyetlen kulcsa,
Mely beleillik
Minden kulcslyukba,
Ezzel nyílik
Az ég is,
Ezzel a
Mindenség is.
Az isten nyelvén
Egy szó,
A dolgok örök
Láncolatáról szól.
Egyetlen betűje
a világnak,
Summája lehet
az igazságnak.
Egyetlen, Isten által
kiáltott hang,
Elég lenne,
minduntalan.
Ki fejtené meg
– töprengtem –
S ekkor ismét rádöbbentem
Én is lehetek az.
Hisz minden időben én voltam ott,
Minden dolgot tudhatok.
Egy vagyok a világgal,
Minden apró bogárral.
Egy vagyok veled, s veled,
Én vagyok a tengered.
Én vagyok ki a teremtésben,
Össze-vissza préselődtem,
Minden atommal, elemmel,
Egy vagyok mindennel.
Így vagyok egy Istennel,
A folyóval, a verssel.
A szelekkel, egy csillaggal,
A habokkal, s a harmattal,
Egy vagyok az idővel, a térrel,
Egy vagyok immáron
A teremtéssel.