Isten veled… Erdész Klára

Megkérdezték réges-régen,
a kőszegi játszótéren:
ki volt az a pisze, kese,
homokvárad szerelmese,
aki mindig veled játszott,
lábnyomodból ki se látszott?
„Ki lett volna lárifári,
unokatesóm, a Klári.”

Kérdeztétek később srácok,
s biggyegve görbült a szátok,
a fára is követ téged,
talán Ő a feleséged?
„Hűlyék vagytok?… hogy lenne ő!
Nem látjátok, hogy csecsemő?
Ez a béka, csak a Klári,
tanítottam fára mászni.”

Mögötted a Pannónián,
ki volt az a szép szőke lány?
„Az irigység szörnyű átok,
sárga leple borul rátok;
kék szemétől, mosolyától,
hosszú, lebbenő hajától;
tudhatnátok ti sok majom:
ki lett volna?… hát a csajom.”

„Miből lesz a cserebogár?”
Így lettünk mi irigyelt „pár”…
Füllentésem csak nevetted,
s volt, hogy Te is elkövetted.
Villámot szórt sok férfi szem,
emlékét még őrizgetem;
semmi oka, szeműk, ha ver,
csak mi tudtuk, s néhány haver…

Hogy is történt, ma is talány,
messze került tőlem a lány;
elsodorta őt az élet,
s mindenestől párjáé lett.
Férje Sanyi, Jutka lánya,
lettek az ő új világa;
nagyritkán, ha szót váltottunk,
róluk beszélt, vagy hallgattunk…

Évek szálltak, mint a stóla,
ritkán hallottam csak róla…
s a világ, mi egykor kéklett,
ifjúságunk, semmivé lett…
A minap, mint villámcsapás,
lesújtott a gyűlölt kaszás…
„Miket beszélsz?… ostoba vagy?…”
s a telefon, markomba fagy…

„Hogy a Klári?… az nem lehet!”
Arcomra ült a döbbenet…
Mi oka volt, hogy megorrolt
a sors reá, s csak ennyi volt…
Hatvanöt kör a Nap körül,
tolvaj idő, mint menekül:
szőke haját ködbe rejti,
szeme kékjét tóba ejti…

Rákoskeresztúron mára,
(hárfa méla dallamára,
hőseinktől kődobásra),
jöttönk össze, búcsúzásra:
s a szerteszórt hamva végül,
ezer vízsugárba szédül…
…könnyű álmú éjszakára…
…szemeinken furcsa pára…
…nem mászunk már többé fára…
…Isten veled… Erdész Klára…