Tél van. Hideg, rideg.
Koporsót visznek. Sötét, komor.
Gyászos arcok. Asszony, gyermek.
Itt hagytalak titeket.
Öreg vagyok, kezem remeg.
Fájdalom jött, kínzó, lassú.
Sötétség, mely elvágott a fénytől.
S én lassan, lebuktam a székről.
Ott hevertem. Mereven, némán.
Szemem nyitva, éj köszönt rám.
Ajtó nyílik, asszony belép,
Sikoly hagyja el a lelkét…
Most itt vagyok. Csendes, szótlan.
Fentről figyelek a magasban.
Ernyedt testem satnya, üres,
Fáradt lelkem, égbe vezess!
4 hozzászólás
Kedves Jake,
ha már fentről figyelek a magasban, akkor fáradt lelkem miért vezessen az égbe?
Ettől függetlenül tetszene, jól érzékeltetsz szomorú eseményt.
Ez engem is érdekelne. Nagyon jó kis vers, ügyes vagy! 🙂
Mert még nincs teljesen ott, ahol lennie kell. Csak visszanézett az emberi világra, még egyszer utoljára, hogy aztán végleg itt hagyhassa őket.
Valóban sötét hangulatú ez a versed, ám
a hangulatától függetlenül nagyon tetszik.
Kíváncsian várom a többit.
Köszöntelek itt a Napvilágon!
Örülök, hogy olvashattalak.