Jakab Ödön: Édesanyámnak / Zu meiner Mutter

Édesanyámnak

Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt írásod:
Kezemben tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!

Írod, hogy örvendsz nagy híremnek,
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem!
Pedig szíved ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem csak te vagy az nekem!

Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két jobbat is tán sokaknál.
A kik körültem zengenek:
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.

Minden kicsinyke dal, a melyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömet és bánatot:
Míg e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.

Versimnek minden egy szakaszsza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik ;
Te vagy az édes hangú szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.

Dalaimból ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szívednek
Öröklött búját zengem én!

S a ki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?

Te vagy, te vagy, nem én, a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott, a te szivedben fogant;
Visszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyílt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.

Ne is szeressen senki engem,
A ki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!

Ha majd dalomat itt lézengem
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sírodra emlékoszlopát!

Jakab Ödön: 1854 – 1931

Zu meiner Mutter

Mutter sei hundertmal gesegnet,
endlich ist dein Brief mich begegnet.
Ich hab’ deinen Brief in der Hand!
Herr Gott, diese wenigen Zeilen
wie viele Scheu ‘d Sorge mitteilen,
wo viel Güte ‘d Liebe stand!

Du schreibst, dass Du Dich über mich freust,
dass Du Dich manchmal schämst und fast scheust,
mein Name macht Dich so oft stolz!
Aber Dein Herz, in dem tauscht sie sich:
Dein Stolz bin ich dafür sicher nicht,
sondern Du bist mein einzige stolz!

Es stimmt, ich habe schon viel geschrieben,
‘d gar ein-zweimal besser von vielen.
Die um mich herum auch dichten:
Aber wenn mal mein Lied gelobt wird:
Es betrifft nur Dich, ganz allein Dich,
und, am wenigsten der Dichter.

Das Lied, von der Heimat gesungen,
wo mein zu Hause habe gefunden,
von Freude oder von dem Leid:
Bis ich nur von dieser Welt schwärmte,
mit deinen Liedern ‘d deine Wärme,
schlummerte unter deinem Herz.

Alle Zeilen von meinen Gedichten
aus deiner Brust wurde gerissen,
alles gehört immer noch Dir;
Du, der Autor mit süßen Sinnen,
ich das Instrument deiner Stimme,
alle Lieder stammen von Dir.

Wenn man öfters aus meiner Lieder
Verzweiflung und Leid schlägt halt nieder,
als viel Freude ‘d gute Hoffnung:
Der Grund liegt immer an den Schmerz,
weil von deinem gebrochenen Herz,
von dir ererbten Schmerz durchdrung.

Und wer weiß es noch nicht über mich,
er schüttelt zweifelnd den Kopf schändlich.
‘d lächelt an der blöden Trübheit,
als würde fragen stur und feige,
warum das rote Holz von Geige,
warum klingt er so traurig halt?

Du bist, du bist es nicht der Sänger,
den das Lied und das, worüber singt er
dort, in deinem Herzen entstand;
nur ein Echo in diesem fernen Tal,
was die Berge widerhallen klar,
wiederhol es, bis jeder verstand.

Es soll mich ja auch keiner lieben,
wer Freude hat an meinen Liedern,
wenn sein Herz ein Feuer entfacht;
es wäre grosse Undankbarkeit:
mich zu lieben aus Barmherzigkeit
‘d nicht dich zu lieben, hundertfach!

Wenn ich mal hier mein Lied spiele
‘d in der traurigen Friedhofsstille
tief unten in dem kühlen Grab:
Selbst dann geht es nur um die Pietät
du wirst beehrt für deine Aktivität,
mit Gedenksäule an dem Grab!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni