Jankovics Marczell Elszegényesedés / Verarmung
Elszegényesedés
Rátettem egy kis papircsónakot
A csermelyünkre, a füzes alatt,
Egy-egy kavicstól a hab felcsapott,
Himbált a sajka és odább szaladt;
Sugárzó arczczal tapsoltam neki,
Hajós leszek, ki küzd és győzni fog,
S új világban a horgonyt megveti.
Álmok, ti álmok, szépek voltatok!
Zimankós estén, ha dúlt a vihar,
Kiraktam sok kis ólomkatonát
Karddal, fegyverrel küzd a férfikar, —
Tervezgetek hosszú órákon át:
Ha felnövök, majd harczos leszek én,
Szabadságért vért én is onthatok,
Míg hazám első a föld kerekén.
Álmok, ti álmok, szépek voltatok!
S hogy eperfánkon a rügy fakadott,
Kertünkben kaptam tenyérnyi helyet,
S elültettem egy piczike magot,
S abból a napfényben palánta lett.
Kívántam egy kis csillogó ekét,
A melylyel rónám rögjén szánthatok,
Mert földművesnek szép csak ez a lét.
Álmok, ti álmok, szépek voltatok!
Sokat fntottam egy lepke után ;
A szép pillangó tündér lehetett,
Ki bosszút állt bátor áldozatán:
Meghűltem s lázban tölték éjeket,
A szomszédunkban csalogány dalolt, . . .
— Dalnok leszek! én meg nem halhatok,
Az én mesterem egy madárka volt!
Almok, ti álmok, szépek voltatok!
De mindez elmúlt — és örülni én
Mind e játéknak nem tudok ma már,
Az ártatlan hitet elfeledem, —
Bár van szivárvány és meleg sugár.
Az idő lassan mindent összetört;
A tudás fáját ízlelni miért?
Odadnék két kézzel minden gyönyört,
Egy üdvösséget a gyermekhitért!
Miért nem lehet gyermekész szerint
Az életet keresztül játszani?!
A bimbót is le kéne törni mind,
Még mielőtt hervadnak szirmai . . .
Álmok, ti álmok, szépek voltatok,
De oly fájdalmas minden ébredés, —
Mert minden nappal koldusabb vagyok,
S legborzasztóbb ez elszegényedés!
Jankovics Marczell:1874 – 1949
Verarmung
Ich legte ein kleines Papierboot rauf
an das kleine Bächlein unter dem Wald,
von einem Kieselstein platschte Schaum auf,
das Bötchen Schwank, ‘d dachte, es versauft bald;
mit strahlendem Gesicht, klatschte begehrt
ich werde Seemann und gewinne hoch,
in Neuem Welt den Dreizack verankert,
Träume, Träume, schön seid ihr immer noch!
An kühlen Winterabend, wenn stürmisch ist,
spielte mit vielen Bleisoldaten halt
die Männer kämpfen mit Waffen im Zwist, –
mit planen verbringe Stunden im kalt:
Wenn ich groß bin, werde ich ein Krieger,
mein Land wird das erste der Welt sein, doch
für die Freiheit auch Blut muss vergießen,
Träume, Träume, schön seid ihr immer noch!
Die Knospen auf den Maulbeerbaum sprossen,
im Garten hab’ einen Platz bekommen,
‘d dort den winzigen Samen gegossen,
am Sonnenschein ein Setzling gekommen.
Wollte einen kleinen glänzenden Pflug,
damit ich den Acker pflüge, jedoch
das Sein, was einen Bauern emportrug.
Träume, Träume, schön seid ihr immer noch!
Ich rannte viel nach einem Schmetterling;
der Schmetterling müsste eine Fee sein,
der an seinem tapferen Opfer hing:
Mit Fieber lieg nächtelang im Bettlein.
Eine Nachtigall sang in der Nachbarschaft
ich werde Sänger, doch sterbe dennoch,
mein Meister war ein Vogel! ‘d, es war hart
Träume, Träume, schön seid ihr immer noch!
Es ist vorbei, kann mir nicht erlauben,
diese schönen Spiele, sind schon lang gekippt,
vergesse den unschuldigen Glauben,
obwohl es Regenbögen Strahlen gibt.
Schon alles zerstörte langsam die Zeit;
warum den Erkenntnisbaum erlauben
würde alles hingeben, ohne Streit,
für die Rettung, den kindlichen Glauben!
Warum kann man nicht im Geist des Kindes,
einfach das ganze Leben durchspielen?!
Auch die Knospen sollten nach den Klischees,
bevor verwelken am Boden liegen.
Träume, Träume, schön seid ihr immer noch!
Doch jedes Erwachen ist Verwarnung,
denn jeden Tag bin ich mehr Bettler, doch,
das Schlimmste am Schluss, ist die Verarmung!
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
2 hozzászólás
Kedves Tóni!
Fantasztikus sorok és mennyire igazak, mégis vannak álmok, amelyeket nem engedhetünk el, mert álom nélkül nincs ébredés.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm Rita, megérte az időt ez a vers keresése a régi magya r ujságokba, mert öröm volt átfordítani…üdv Tóni…