Hamvadó parázs szunnyadoz csöndesen. Nézem és borzongok belé. Borzongok haldoklása fölött, végzete szépségén. Egy kevés erő lakozik még benne, de már feszeng, készülődik, felszabadulni vágyik ő is. Minden kis molekula, minden kis atom egy-egy láthatatlan szabadságharcos, egy kis Petőfi, ki kakas gőggel rázza le anyag mivoltának nyűgös láncait. Nemsoká felszabadítja mind magát; a végső kitörés forrong a haldoklásban. Az utolsó lehelet… Benne az anyag végleg átlényegül.
Nézem és borzongok belé – így hamvadnak el az álmok is. Az egykor oly perzselő erő elillan, halovánnyá lesz a fény, s az álmok elfogynak, eltűnnek, semmivé lesznek. Felszabadulnak-e ők is? Útra kelnek-e? Avagy örökre rabbá lesznek, a soha meg nem születés sosem volt tömlöceiben?
A parázs még lélegzik, utolsót álmodik. Talán arról sző hitet, milyen szép is az elmúlás. Azt álmodja, hogy meleg és ringató, s elbúcsúzni úgy kell, ahogyan ő teszi.
A szél nem nézi tétlenül, vissza-visszatér. Alálobban, szítaná, ébresztené a szunnyadni vágyót. A távolból illatokat, neszeket sodor felé, bármit, ami még megélesztheti, mi lankadó figyelmét megragadja tán. Megcsillan még a hő, a maradék anyag, kevés erővel. A java már szabadon kószál a közösben. Csak ezért született egykor egésszé a sokból.
Most mikroszkopikus téglaként lebegnek az apró csillagrendszerek, napokkal és holdakkal, még össze-össze ütköznek, újra elköszönnek, egymás elektronkezeibe kapnak, s beleszáguldanak a semmibe, amit csak úgy ismernek: A minden. Egyszer majd újra beépülnek mind valahová, lesznek téglái egy fűszálnak, vízcseppnek, kismadárnak, fognak libegni, csobogni, énekelni is. Hányan lehetnek? … Épp annyian talán, ahány álom kószál egyetlen lélek körül.
A parázs hát elpihen habosan, porladón; elszunnyad az utolsó pisla fénye, már a szél ösztökére sem emeli fejét. Az még fölborzolja néhány hamuszürke – hamuősz fürtjét, mindhiába.
Egy utolsó halovány füstkígyócska surran csak elő, sietős buzgalommal, áttetsző, s karcsú, mint egy szalmaszál. A többieket keresi a nagy közösben; már mindük hazatalált, ki erre, ki arra. Siklik hát fölfelé, hol ő is köddé válhat végre, siklása mind túlvilágibb, lágyabb, s végül hosszú teste elfogy, már csak cérna volt.
Mintha hangja volna az utolsó pillanatnak… halld – kihunyt a parázs. Nézem és borzongok belé. Így búcsúznak el az álmok is az alkonyatban. Kihunynak – jó éjszakát…
2 hozzászólás
Kedves Laca!
Újból egy mély érzelem az elmúlás feletti elmélkedés, csodásan megkomponálva.
Szeretettel borzongtam én is: Ica
Kedves Ilona!
Örülök, hogy láttalak, köszönöm a figyelmedet és a szép szavakat.
Szeretettel: Laca 🙂