Jó lenne végre a karjaidba lenni,
karjaid fogságában, míg felkel a nap,
csókjaid záporától kómába esni,
újra, meg újra minden áldott nap.
Suttognál fülemben, mint tavaszi szellő,
perzselne tested, mint a tüzes napsugár,
ringatóznék kéjben, mint szélben az erdő,
és mászkálna testemen ezernyi bogár!
Átkozott álmok járhatatlan útjai,
feltöri a hajnal a pokol kapuját,
kínok közt vergődöm, mint láger foglyai,
de meghódítom az álmok birodalmát!
Akkor az álmok mind valóra válnak,
a Nap is mindig mosolyogva ébred,
és én örökre a karjaimba zárlak,
elmondhatom végre, mennyire szeretlek!