Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. június
József Attila 1905 – 1937
Ode
1
Ich sitze hier auf gleissende Felswand.
Leichte Brise
des jungen Sommers, wie eine nette
Abendessenswärme schwebt.
Ich gewöhne mein Herz an die Stille.
Kein schwerer Stand –
kommt alles wieder, was verschwunden ist,
der Kopf beugt sich nach unter ‘d hängt
die Hand.
Ich schau die Spitze der Berge,
das Licht des Felsen
bewegt sich an deiner Stirn.
Auf der Strasse niemand aufhält,
ich sehe, dein Rock wirbelt
sanft von dem Wind.
Und unter dem zerbrechlichen Laub
sehe dein Haar Verrutschen wie Blütenstaub,
deine weichen Brüste Vibrieren sanft
und wie schnell der Bach Szinva fliesst
wie unter den Stein herausschiesst
auf den runden weissen Steinen,
und dein Lachen an Zähnen erkannt.
2
Wie grenzenlos liebe dich darum,
dass du zu sprechen gebracht hast
in den tiefsten Höhlen des Herzens
listig webende Einsamkeit
‘d das Universum.
Wer wie ein Wasserfall aus eigenen kraft,
du trennst dich von mir und rennst nur umher,
während ich zwischen den Höhepunkten nicht schaff,
in der Nähe wehklage, schreie
auf der Erde und hin ‘d her Pralle,
ich liebe dich, du süsse Stiefmutter!
3
Ich liebe dich als Kind die Mutter
und wie die stillen Tiefen die Gruben,
ich liebe dich wie das Licht, die Fluren
wie die Flamme der Seele, Körper, das Leben!
Ich liebe dich wie das Amouren
die Sterbliche lieben, das sterben.
Alle dein Lächeln und Gedanken mental
passe auf wie auf die Sachen der Erde.
Im Gehirn wie die Säure in Metall
einätzt dich für ewig monumental,
für mich wie ein Denkmal,
du bist eine lebende Begierde.
Die Momente ratternd davonziehen, aber
du sitzt stumm in meinen Ohren.
Die Sterne leuchten ‘d fallen nieder,
für die Augen bist du verloren.
Du schmeckst wie die Stille in der Schlucht
gekühlt schwingst kalt im Mund
‘d deine Hand ist auf dem Wasserglas,
die zarten Adern darauf so blass
im Hintergrund.
4
Ach, was für ein Gewebe bin ich,
wie ausmeißelnd und formend ist dein Blick?
Was für eine Seele ‘d, was für ein Licht
und ein erstaunliches Angesicht,
kann ich durchlaufen in den Nebel des Nichts,
dein fruchtbarer Körper, ein Landschaftsbild?
Und wie das Wort das Verständnis öffnet,
ihre Geheimnisse sind für mich eröffnet!
Deine Blutkreise, wie die Rosenbüsche,
zittern unaufhörlich.
Sie tragen den ewigen Strom der Wünsche
dass die Liebe öffnet auf dein Gesicht
und das gesegnet sei des Frucht des Plagens.
Der empfindliche Boden deinem Magen
die vielen Wurzeln ständig plagen
‘d überstricken mit feinem Faden
zu einem Knäuel aufzutragen,
und dass deine Nektarzelle jagen
deine Lunge die Sträucher abnabeln
und das eigenen Ruhm bejahen!
Ewige Materie bewegt sich glücklich
in dir in den Tunneln des Darms wirren
‘d die Schlacke gewinnt das Leben höflich
in den heissen Quellen eifriger Nieren!
Steigende Hügel erheben sich,
die Sternbilder vibrieren in dich
Seen bewegen sich, Fabriken schaffen,
Millionen lebender Tiere eilen
Käfer,
Streber,
Grausamkeit und Güte;
Sonne scheint schwaches Nordlicht
du wanderst in deinem ich
‘d, die Ewigkeit verglühe.
5
5
Wie geronnene Blutklumpen,
so fallen vor dir
jetzt diese Worte,
und zerlumpen,
nur das Gesetz ist noch rein vor dir.
Doch die Organe werden wiedergeboren
Tag für Tag tun sie sich beschworen
still in allen Orten.
Bis dann riefen sie laut
den aus zweitausend Millionen
Menschenmenge herausgehoben,
du bist der Einzige,
Kinderbett, Grab im Friedhof, Wiege,
akzeptiere mich.
(Wie hoch ist dieser Morgenhimmel!
Armeen glänzen in seinen Erzen.
Die Augen bei Helligkeit flimmert,
ich bin schon verloren, denke ich,
höre was über mich flattert, und
mein Herz wimmert.)
6
(Zusatzlied)
(De Zug nimmt dich mit, ich gehe mit,
vielleicht finde ich heute schon dich,
vielleicht kühlt sich schon das Gesicht ab,
vielleicht sagst du am Ende alles ab:
Das warme Wasser sprudelt, bade’ jetzt!
Hier ist das Handtuch, trockne dich fest!
Das Fleisch brät sich, stillt deinen Hunger!
Wo ich liege, kannst liegen ohne Kummer.)
Juni 1933
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
2 hozzászólás
Kedves Tóni!
Ez a fordításod megint óriási vállalkozás. A Bábelen van erről a versről
két fordítás – a nevükből ítélve – német fordítoktól.Az első versszakok 3
fordítását vetettem össze. Szerintem a tiéd a legjobb. Fogadd nagy elismerésemet.
Bárcsak lenne valaki, aki értékelni tudná szakmai szempotból és érdemben ez irányú
fordításaidat.
Nem tudom, van-e értelme szinte ismeretlen, jó szándékú, de szakmailag szerény
tehetségű magyar költők verseit lefordítanod.
Barátsággal üdvözöl, és sok sikert kíván
Attila
Kedves Attila, hidd el, nem az érdemekért, sem a hírnévért fordítok, de szerintem minden élő, vagy élt költőnek, emberi joga van, és volt is, hogyha nem, is mint egy nagy költőt, mint élő, vagy élt embert észre vegyék. Az egész világon nincs még egy ország, Magyarországon kívül, ahol a nyilvános médiákban naponta annyi vers a nyilvánosságra kerül, mint Magyarországon. Csak az egy, ami engem eléggé zavar, majdnem mindenhol, csak a nagy magyar költők verseit teszik közzé, vagy mondják el hangosan, de még, mint például Szendrey Julija versét sem hallottam egy ismert magyar színésztől sem elmondva, sem leközölve valahol, vagyis úgy mondva a társadalom egyes költőket, ellégé jól agyonra tudta őket hallgatni. annak ellenére hogy sok iseretlen magyar költőknel is voltak olyan versei is, amelyek egy kis elismerést is megérdemeltek volna. Köszönön a kedves szavaidat, és üdv Tóni…