József Attiláról

Szívünk kútja vért dobog fel,
sóhajba fúl a múlt árnya,
mi bánatában felsajog-
az élet egy ifjút már rég
eltékozolt. Költő volt ő, jobb
sorsra érdemes, szívben jó
és értelmes, érezte a szó
igazát, leírta, mit vélt valónak,
nem hallgatta el, mi nemes.
Képe falon függ, és rám tekint
a padlót nézem, s felpillantok
én Megint. Szemeivel szinte
megint okosan. Leülök a
képpel szembe, s nézem
magas homlokát. Jut eszembe,
hogy amíg élt, költőségét
elvetették még művelt fők is
oly sokan. Ki volt szívben irigy,
csak az gondolhatott rá így.

*****

Hát tudjátok meg, nem bölcs
az, ki azt hiszi, hogy a költő
akkor viszi sokra, ha balga
módra dicsőséget keres a
tömeg ajkán. A költőnek a
mű kell, s nem a dicsőség
lehelte hízelgő szavak, mik
megronthatnak még jókat
is hamis érdemül.A nagyság
a műben rejlik, miben érték az
alázat, mi nem csak látszat
kell, hogy legyen, hiszen az
érdem az Istené, aki ad
értelmet, tudást, és megannyi
mást a tollhegyén. Én tudom,
hogy a költészet hegyén száll
fel magasba a betűk értelme,
s ott szárnyal fenn a kecses
szavaknak karcsú darva,
lángszívvel akarva a szárnyalást.

*****

De mit érne a leírt szó, ha csak
elhadarva mondanánk az
érzelmek féltett titkait,amit
megfontolva írt a költő, ki a
falról rám tekint. S műve mind
készen áll, mikész csoda, de
nem értette az a néhai múlt,
az a tétova, rabságba ájult,
dölyfös, elárvult, tompa értelem.
Mert hát az értelmek között
is van különbség. Hiszen ha van
is, attól még lehet hamis, mert
ha a szív nem érez, csak tompán
döng, akkor hát minden hiába.
Akarhatsz tőle bármit, mert
megvet, s fogaiközül mogorván
rád nevet. Te minek is akarnál
magadnak nagy nevet, érdemtelen
rangot, amolyan bitangot, amit
talán Attila sem akart, ahogy
éhezni sem. Neki mégis az
jutott, s ha néha olykor evett
néhány falatot, talán boldog volt,
mert túlélt még egy napot, ki
mestere volt a tollnak, művei
most is agyamban zakatolnak.

*****

Áthallom a szót, hogy ”Mama”,
akit úgy szeretett! Mikor írta,
nem gondolt ő semmi másra,
csak arra, hogy „nyikorgó
kosárral ment a padlásra, ment
serényen. "Az ő mamája a mi
mamánk is lett, mert a mű
hozzánk szól értelemmel a
maga érdemén, a múlt szaván
egy eljövendő kornak. Egy
eljövendő nemesebb világnak,
mikor majd a szívek érezni
tanulnak, s egymásért újra
lángra gyúlnak. Ő talán hitte,
hogy a mostani idő majd az
lesz, e késői kor. S akkor tán
nagyapáink is ebben bíztak,
kiket túlélt a nyomor komor
valósága. Nézzétek, ma is
vijjog a világ felett az éhség
halálmadara, és karmai közt
ott vergődik a csontvázzá
soványult szeretet, mi már
csak ott lebeg zokogva e
rongy világ felett, mire éhes
a nép. Gyomrát mégis
gyűlölettel s önzéssel tömi
tele, hát szíve ettől oly fekete.

*****

Akkor is mindenki a másikra
várt, könyörgött az élet, de hiába,
mert nem volt kímélet, csak
a gonoszkodó, mostoha ítélet,
hogy: „Aki éhezik, az maradjon
is éhes!”, és ne fájjona vágya
a vagyonok kövér jussára, minek
nagy lett az ára, mert meghalt ő,
a sokaktól megvetett költő.
Kinek jussa csak a toll és
a papír volt, ahol a sorokat az
ő értelme, és gazdagsága szülte
korgó gyomorral. Igen, ő egy
éhező gazdag volt, ki úgy dalolt,
mint akkor nem sokan, oly
gazdagon, és úgy éhezett,
ahogy kevesen, oly szegényen.
Tudjátok meg, itt a titok, amit
én is csak úgy gyanítok, mire
gondolatban ajtót nyitok, hogy
lássam, úgy van-e?! Ő éhezett,
de nem csak kenyérre, és holmi
földi jussra. Neki a szíve is
éhes volt, az az elgyötört szív
szeretni vágyott, és szeretetet
reménylett. S lássátok meg,
a toll művésze fájva, mivé lett!

*****