Kaland

Porfelhő kavarog ott a messzeségben.
Vajon mi verte fel? Megmondom én, kérem:
Marhacsorda az, mely búskomoran vonul
A szárazságtól porzó kitikkadt vidéken.

Avagy lehetséges, hogy ott sok ló szalad
S kőkemény vágtával éppen arra halad…
Mert ha kemény paták száraz talajt érnek,
A nyomukban mindig nagy porfelhő marad.

Mintha hallanám is: nyerít a sok zabos…
Vagy csak az én fejem ennyire kótyagos?
Furcsa hang ez kissé, hisz a lónyerítés
Nem ennyire érces, nem ily folyamatos.

Látom is már őket… milyen lovak ezek?
De fényesre nyalták jó angyali kezek!
A szörnyű vágtától elmosódik lábuk…
És a lovasokon de furcsák a mezek!

Megvilágosodik hirtelen az elmém:
Motorosok hada, ami száguld felém!
Vasparipák ezek, azt a rézangyalát! –
S repeső, féktelen öröm hasít belém.

Rohanok motromhoz mely a garázsban van,
Kitolom, ráülök, indítom nagyban.
Lám, milyen hirtelen ötletek születnek
Egy kissé flúgos, pihent emberi agyban!

Átszáguldott közben a motorossereg
Olyan fenyegetőn, mint egy zord hadsereg.
Távolodnak már, de dübörgő hangjuktól
A levegő még mindig vadul vibrál, remeg.

Erre várok régen! – és kilövök vadul,
Ádáz motorom a banda után nyomul.
A sebességmérő büszke mutatója
Százötven és kétszáz között áll konokul.

Utolértem őket, tempómat mérséklem,
Már csak száznegyvennel hasít szilaj gépem.
Melléjük szegődök… és lám-lám, befogadnak!
Vagy csak nem látnak a száguldás tüzében.

Vad örömtől égek, csodálom a tettem,
Saját szemeimben sokkal nagyobb lettem,
De hogy hová mentünk, örök titok marad
Mert megszólalt a kakas, és sajnos felébredtem.