Én egy olyan városban lakom,
hol a harangok elhervadtak:
feketéllő, zsibbadt bimbajukban
csörögnek a zsoltáros magvak.
Karácsonykor kiperegve, sótlan,
susogva hull alá, mint a hódara,
s a kövezetről markolja, nyeli
angyalok zúzmarás, kolduló kara.
Én egy olyan országban lakom,
hol az Úrnak száz vetése térdel:
de külön-külön nyújtózkodó vágyuk
üdvért az égig mégse ér fel.
Pedig eső, szél, s Nap majd végigcsókol
mind-mind a tavaszi rügyeken,
csak a karácsonyi földben érne
a magvak között ápolgató türelem.
5 hozzászólás
Remek vers, kedves fabatka, remek!
Szép rímekkel, képekkel, rejtett mondanivalóval tűzdelt, fájóan szomorú…
Igen, ez üzenet… hallják meg sokan…!
Kedves Irén!
Köszönöm szépen az olvasást és a méltatást a vers nevében – csak azt igérheti, hogy nyomokat hagy a keresőknek :))))
Attila
Szia fabatka! 🙂
Ez nagyszerűen sikerült két éve. Azon gondolkodtam, hogy mit írnál most ugyanerről?
Fantasztikusak a képeid, álmélkodtatóak. Súlyos a mondanivaló, mégis könnyed a stílus. Az ellentétes hangulatokból szőtt szóösszetételek még hatásosabbá teszik a gondolatokat.
Az utolsó négy sor a kedvencem, benne van a megmagyarázhatatlan, amire mégis ott a magyarázat.
Csak gratulálni tudok, nagyon jó versnek tartom! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Nem tudom(szigorúan a magam megítélése alatt), ma vajon jobb, ügyesebb megfogalmazásba tudnám-e zárni egy dísz éktelenségét, egy ék dísztelenségét? :))
…mindenesetre, ha ilyen értő és lélekkel fürdető olvasói véleményezésekbe bucskázom, biz kénytelen leszek előbb-utóbb megtudni :)))
Jó írást és éneklést 😀
🙂 Köszönöm, fabatka, boldog új esztendőt kívánok neked, s csudaszép verseket! 🙂
Szeretettel: Kankalin