Sírva érintem meg lelkemet,
a karcolatok nagyon mélyek,
szorongás gyűlik a szememben,
bár tudná, hogy mennyire félek…
Reszket bennem a ragaszkodás,
e vérző karcolattól égek,
simogat árván a búcsúzás,
bár tudná, hogy mennyire félek…
Istentől kaptam őt és most fáj,
ezek már az utolsó percek,
holnaptól nincsen vigasztalás,
bár tudná, hogy mennyire félek….
Lelkem a kereszten haldoklik,
a karcolatok porrá tépnek,
szívemben a fájdalom lakik,
bár tudná, hogy mennyire félek…
6 hozzászólás
Jó, és szép vers. Az egyetlen hibája, hogy végig ragrímeket használsz.
Tetszik a versed, legjobban talán a második versszak.
Szépek a képek!
Így tovább!
A.
Kedves Andika!
Szomorúan szép! Nekem is a második vsz. tetszik a legjobban!
Üdv: wryan
Szép! Számomra még a ragrímek sem zavaróak. Ha már választani lehet, nekem az utolsó versszak tetszik a legjobban.
ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy mi a különbség a halálművészet és az életművészet között, aztán rájöttem, hogy a halálművészet, az ha az istennek se sikerül bele dögleni, bármennyire is szeretnénk, az életművészet pedig az, hogy csoda hogy még életben vagyunk ezek után… de egy dologra biztos rájöttél ezután, hogy a félelem megöli a kapcsolatot, mégpedig úgy, hogy téged öl ki a kapcsolatból a másik oldalt pedig nem érdekli kín keserves halálod… de ha jól tudom már rá sütött a napfény kedves andikára… oroszlánka még hülyéskedik pár kört a felhőkkel, aztán megházasodik, vagy nem 😀 tetszett az írásod, talán azért mert jobban ismertem magamra mint rád… hol vannak a dőlt betűk? figyelek ne feledd 🙂 üdv a fronton 🙂