Ismét szép a tél,
Ismét jéggé fagyott a lelkem.
Széttépett az ádáz vak szerelem,
Úgy érzem, újra átélem,
Mit reméltem sohasem.
Hull a hó…
Hull csendesen, újra néma szívem,
Eltűnik a monoton dobbanás.
S csak maradok, ki kevesebb mint más.
S magamat takarom azzal,
Hogy milyen rossz is vagyok.
S a szakadt takarom alatt,
Nézz, Nézz rám, csontig fagyok.
6 hozzászólás
ez (sajnos) nagyon is ismerős érzés. tetszett!
Örülök, hogy tetszett. Remélem majd még benézel.
Szép leírása egy fájó érzésnek. Gratulálok!
Hát igen sajnos. De örülök, hogy tetszett!
Kedves Londonman! Gyönyörű az utolsó két sorod, szinte borzongatóan csodálatos. De ami különösen megdöbbentett: "S csak maradok, ki kevesebb mint más" Ez a gondolkodás nem jó, nem vagy kevesebb, mint más! Sokkal többet érsz, csak még nem találtad meg azt, aki mellett magadat is másként látod! Gratulálok a versedhez!
Kedves Tel? A cimet nem ertem….ez ironia akart lenni? Az elsö sorig meg passzolt, aztan kinyilt a versed, es egy egeszen mas dologrol irtal, ami mar semmikepp nem kedves…
Egyebkent csodalatos a versed, egy helyesirasi hiba volt. (2. takarom-hosszu o kellene, amit most en sem tudok irni :-))
Szoval szivebmarkolo, amit es ahogyan leirtal, megfogalmaztal, a vegen a segelykialtas nagyon meghato…Gratulalok hozza. A cim szerintem lehetne inkabb Rideg Tel, vagy valami hasonlo…
H.