Kedvesem én úgy…

Lesznek olyanok, akiknek csoda voltál.
És mindig boldogan emlékeznek majd rád.
De lesznek olyanok is! Akiknek majd nem hiányzol.
Életükben nélkülöznek kezelnek máshogy.

Higgyél nekem! Ez a kettőség rád azért vár.
Mert valaha ember voltál! És a szíved diktált.
Harcba mentél! A jóval is ha rossz volt.
Megsimítottad arcát! Annak is ki bántott.

Kimondtad mindig bátran! Mit szíved rejtett.
Tudtad hova állj! Akkor is ha az igazság vesztett.
Árnyéka voltál! Saját árnyékodnak.
Vágyaid fojtva, őrülten vágyakozva!

Bíztál benne, magadban is! Az álmaidban.
Pedig igazából már láttad és tudtad.
Letérdeltette őt is az élet. Mint téged!
Fájt ám az ő szíve is! Nem csak a térde.

Vesszen a világ, meg vesszél vele te is!
Amikor a jót akartam! Neked kevés volt az is.
Kevés neked minden! Mert nyomorék a lelked.
Nem értesz te máshoz! Csak szétverni a szívet.

Rideg vagy mint egy kő vagy kavics! Önző is! Ostoba.
Beszűkült lelked! Fájdalmas ostora.
El vagy veszve! Mint a csillagok az égen.
Egy éppen lehulló csillag! A fekete éjben.

Sosem láttad önmagad! Azt sem amit tettél.
Büszkén húztad ki magad! Mint ki jól végezte tettét.
Te tudod! A te választásod, hogy éled meg minden percét.
Az életednek ami rád maradt! Amit magadnak teremtettél.

A legnagyobb fájdalommal mondom ki:
Hogy köszönöm, végre elengedtél!
Mindemellett! Szörnyen sajnálom, kit helyettem láncra vertél!

Veregesd meg a vállad! Célodat ismét elérted.
Nyomorba tapostad a sajátod után az enyémet!
Jöhet az újabb áldozat! Hiszen a saját nyomorod késztet.
Sosem fogod majd látni tisztán! Mitől szép az élet!