Homály takarja szemem mint
Ahogy hajósok szemét a
Vízpermet zúgó tengeren
Rózsalugas tekereg mint
Óriáskígyó fájdalmasan
Féltőn hozzád hű szívemen
Nem látom szívedet ahogy
Dobol mint távoli törzsi
Lebegő áldozati dal
De hallom a zöld terű rét
S a kék homorú testű ég
Között ahogy messze suhan
És én féltőn s oly nyomorún
Keresem kék szemed tükrét
Fenn az égben a felhőkön
De eltűnt mint föld sarába
Belesüllyedt drága forrás
Mely többé már elő nem tör
Ketrecbe zárt oroszlán a
Szerelmem s kínja tépi rég
Lelkem láthatatlan húsát
Kék eső fut végig néma
Elhagyatott kertemen és
Oltja szívemnek kék lángját.
8 hozzászólás
Szépek a képeid. Az utolsó előtti versszak igézően szép. Gratulálok: Colhicum
"Nem látom szívedet ahogy
Dobol mint távoli törzsi
Lebegő áldozati dal"
"Ketrecbe zárt oroszlán a
Szerelmem s kínja tépi rég
Lelkem láthatatlan húsát"
Ezek nagyon tetszettek. Csodálatos képek. Köszönöm, hogy olvashattam.
vali
Kedves Davey! Azért is kezdtem el olvasni, mert a kék szín a kedvencem, s micsoda gyönyörű versre találtam. Nagyon tetszenek a hasonlataid. A 3. vsz a kedvencem! 🙂 De az egész egyszerűen fantasztikus! Gratulálok!
Köszönöm Nektek! 🙂
Nagyon nagyon szép a versed, s a kék szem a legszebb, a lélek a kék szemben látszik meg a legjobban:))
Köszönöm szépen kedves sleepwell! Gondolom neked is kék a szemed. 😉
igen:)
Gyönyörűen megírt vers.
Üdv: Szőlőszem