Tompa abszintkék gáz gomolyog lomhán,
s terül szerte selyemként a kék lepel,
mélykék bilincs az Idő acélkarján,
opálajak időtlenséget lehel.
Mozdulatlan mozgásban lobog a láng,
kék pillanat égeti el önmagát.
Anyagtalan tintaörvény kavarog,
benne kéken oldódnak fel a korok.
Kristályszemek merednek a dögkútba,
mélyén száz mélykék vérben úszó hulla.
Szilánkokká szétrobbanó üveggömb.
Üres pisztoly csöve köp türkizfüstöt.
Jeges, égszínkék napszemüvegen át
bámul agya kék ködébe a Magány.
5 hozzászólás
Hűha. Ez nagyon erős.
Egyetlen szín annyi árnyalatát mutattad meg ezzel a verssel, amire kevesen képesek festék nélkül! (Vannak, akik még festékkel se…)
A kék az én személyes színszimbolikámban egyébként minden rossznak a megtestesítője, hidegség, unalom, magány, megalázottság, … meg még sokminden. Ezért is nagyon át tudtam érezni. Az egy hiba, hogy az át meg a magány annyira nem jó rímpár. Én talán úgy írtam volna az utolsó sort, hogy “bámulom agyam kék ködében a Magányt” vagy “bámulom agya kék ködében a Magányt” – szóval tárgyraggal, akkor jobban összecseng.
Ettől eltekintve mondhatni tökéletes. Nekem mindenesetre nagyon de nagyon tetszik!
Üdv
Zsázsa
Tökéletes? Ugyan, kedves Klára, szerintem hulladék, mármint finoman szólva nem sorolom legjobb munkáim közé, de talán én vagyok túl szigorú magammal szemben, ami nem baj… 🙂
Örülök, hogy Neked legalább tetszik.
Balázs
Akkor viszont leszel szíves az úgynevezett legjobb munkáidat is közzé tenni, ugyanis ha ezt hulladéknak minősíted…! És csak légy szigorú magaddal, de ne igazságtalanul, néha érdemes ám elismerni egy-egy saját alkotást jólsikerültnek. Az nagy öröm tud lenni.
Üdv
Zsázsa
A kék a hidegség színe, a magány nagyon fagyos állapot, szerintem nagyon jó, hogy kék színnel ábrázoltad, nekem tetszik, kis borzongás, hideg fuvallat szaladt át rajtam, ahogy olvastam. Gratulálok!:)
Kedves Balázs!
Abszurdnak abszurd. Jól megdicsérted a versed.Hulladék. Nem az. Mindenki ír hulladékot.
Valaki vagy elismeri vagy nem.Jó ez. Nekem tetszett.
Ági