Felkent kényszerzubbonyom
tán mindig is készen állt.
Mesterséges vágyaim
mind beprogramozva;
kiszolgáltatott,
tudatos szorongás
az észszerűség határpontjai között.
Az a legrosszabb,
mikor zéró empátia-toleranciával
akárhogy bebizonyíthatnám,
hogy tán érek annyit, mint akárki más,
a megélhetés szabályozásába is rút,
evilági eszközökkel belekötnek.
Az optimális tűrésmértékem
megijesztett viszolygást szül kóborló
lelkem pitvarában,
még kisfiús énem darabkáit
könnycseppek rendre felsebzik.
A jelenvalóságra való eltökélt ébredés
mindig újabb kiábrándító
meglepetése e mostani
agyoncizellált cyber-korszak.
– Szobasarkok ketrecei gyakorta
vigyázzák álmaimat, míg némán
követő árnyékom falak
börtönsávján táncolva mereng.
Beszélő szemeimben
régtől fogva gyanússá
lettem a nagy Egésznek.
Lakótelepek bátran penészesedő,
graffitis falára megint méltón
rátapadt az aznapi,
iszapos hányadék.
Bukolikus, idilli panoráma-látkép
már csak az érinthetetlen,
vad természet sajátja;
beton-dzsungelek mélyén
plázázgató, pocsolya-tündérkék
smink s pasztellszínekké
folynak szét, mert képtelenek
voltak megtanulni az egyetemes,
emberi leckét: a lelkeddel is láss,
ne csupán szépségeket
ajnározó szemeiddel.
A szemek hűsítő,
friss mélyéről jégvirágos neszek
törnek elő; szivárványok boltíve
alatt kellene háborgó,
önmagával is viaskodó lelkem
elektronjait megnyugtatni,
s tán újból összebékíteni.
– Most még egymásba gabalyodó,
burukkoló galambok
üldözik sivár-tanyás háztömbök
szomszédságában a büszke fényt.
A nap önmagát megalkotó tájfestőnek
mutatja magát, melyre összekarmolt
csillagokat rajzol büszkén
az éjszakai céda ég!
1 hozzászólás
“zéró empátia-toleranciával
akárhogy bebizonyíthatnám,
hogy tán érek annyit, mint akárki más,”
Nem kell bizonyítani semmit és senkinek. Úgy se tudunk mások véleményén változtatni, legjobb, ha magunknak akarunk megfelelni. Ha tiszta a lelkiismeretünk és nyugodtan tudunk a tükörbe nézni.
Szeretettel: Rita 🙂