Képzetem

Kiégett mécses füstkígyója
száll éjjelen,
lángtalan élet lappang, szóra
már képtelen.

Költészet ágát rázza a szél,
már fénytelen,
ködbe fúlt szemmel múltról beszél
a félelem.

Rideg-kék lángok fénye vakít
az éteren,
parttalan létben utat hasít
az értelem.

Hűvös vizén a vers tavának
fut életem,
léttelen létbe vonnak vágyak,
s a képzetem.

Lázas álom széles ölében
ül védtelen,
s kegyetlen harcot vív ködében
a végtelen.

Derengő hajnal fényes pírját
nem nézhetem,
kopár földben a senki sírját
remélhetem.