Az életem túlmegy a létemen.
A félelem hajtja a véremet.
Az érzelem adja az ajtót,
hogy kilépjek egy másik térbe,
s ne folyón többet vére,
kit szeretek, s nélküle nem élhetek.
A félelem öli a lelkemet,
csak fojtogatja, rajta ugrál, kinyuvasztja.
Viszont ha épp elnyomom,
a veszély oly közel jön.
S hogyha nem tudom, mikor féljek?
Talán ezért jó, ha félek?
A válasz mindenki magába keresse!
Sok sikert a kereséshez,
pihenjen már meg a lélek!
2 hozzászólás
Drága Metál Macikám!
Már jó lenne, ha a lélek megpihenhetne, itt a földön, az olom súlyt ledobhatnánk róla.Erőteljes a versed, amolyan ezoterikus megfogalmazású.Bár a lélek, maga a birodalma atestnek.Megfoghatatlan, láthatatlan, még is létező nagy erő.Sebezhető, és még is erős!
Millió puszi!Nagyon jó vers!
Krisztilin
Kedves Fém Medve!
Csatlakozom az előttem szólóhoz.
Nagyon egy srófra jár az agyunk,
talán ezért is hasonló embereket olvasunk?
A versed nekem is tetszett, kemény energikus,
és szerintem is megérdemelné a lélek
itt a földön is hogy meg pihenjen végre.
Üdv : Béla