Egyenesek – dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók…
A vonal akaratlan rajzolja meg önmagát.
S maga alá görbül, akár a vénült idő
az egykor vonzó, mára csuparánc asszonyarcon,
majd a vászonra ül, mint súlyos viharfelhő,
vagy hóban hagyott, grafitszürke lábnyom.
Aztán színekért kiált újra, és már sárgán
rohan – elszabadult, síne hagyott villamos,
míg átbukik az alkony püspöklila vállán,
s lám, már csak halvány folt, mit az est az égre mos.
Mozdul a kéz, lágy ívek ölelkeznek össze,
majd mint megriasztott szeretők, szertefutnak,
csupán a paszpartu szelíd hullámtörője
mutat irányt az öntörvényű vonalaknak.
Egyenesek – dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák.
Vörösek, jaj-kékek és fáradtan hamvadók…
A kép akaratlan rajzolja meg önmagát.
9 hozzászólás
"Egyenesek – dacosan végtelenbe tartók,
vagy mint a féktelen nyári esték, girbegurbák."
Szép képek lehettek azon a kiállításon! Gratu.
Köszönöm, Ági!
Akaratlan rajzol…és szépet, színeset:)))
Tetszenek gondolataid!
Éva
Köszönöm, kedves Éva 🙂
Nagyon szépen "lefestetted" elénk versedet. Gratulálok.
Köszönöm szépen!
Tetszik a munkád!
gratula:pdw.
Köszönöm 🙂
Erika
Kedves Netelka!
Igazán szép és szemléletes a versed. Minden képe pontosan, egyértelműen ítrál le. S az utolsó sorod teszi fel a pontot az i-re: A kép akaratlan rajzolja meg önmagát.
Ahogy a versd is akaratlan írta meg önmagát. Nagyon szép, nagyon tetszik. Gratulálok.
üdv
Szellő