Minden egyes pökhendi,
megélt sértésben önző semmisülésem
tovább folytatódik,
s készít alattomos csapdát!
Visszanézek mindig méla,
megrepedt tükörszilánkokba
bújócskázó, rettegőn
is szomorú kisfiúarc felé,
s szeretném megvédeni
a bent rekedt, tartós félelmet is!
Morgó gilisztaként akárki
eltapossa sebzettségem határait;
nem hátrálhatnék már meg soha!
Vékony kis Júdás-holdszilánkok
sebzik bőrömet,
ha balzsamos holdfény
kísértőn szobám
börtönfalán megremeg!
Elpihenve zaklatott,
millió sebből fetrengő,
lyukas szívem
a megtalálható boldogság
két Mennyország-szemeiben!
Mély, hollótollú seprűnyél-pillákba
jó volna még együtt megremegni,
s megriadt pagonylelkem
békét kuncsorogna
csókok megváltásaiban!
– Még szándékosan felnőttek
között játszom a naiv bambát!
Jó Hamletként az emberségre
volnék csak kapható!
Lelkem óhajtva sejtené
könyörület s részvét adományait,
még maradék-tartalék
büszkeségem sem felejt!
Meg kellene már tanulni
a mindenkinek, gazdag-szemekből
csorgó-mézes árkok világítanak;
folyamatosan ki-be
csomagolom már szánalmas önmagam!
Kinti csürhe-zűrzavarban
boldogulni csupán
egészséges köldökzsinórral lehet,
mely még egyre vissza-visszavár!
Akárki láthat, méla bociszemekkel
mertem bámulni emberfajtákat!
Készen áll saját szamárbőrfigurám,
önmagamat mégsem árusíthatom ki!
– Magamon át megszűröm
a porszemcsék részleteit
– nappali fényben is csupán
csak akkor láthatnak,
ha én akarom!
Egyetlen cél maradhat csupán
ismétlődő,
sebző történésekben
megőrizni az ember jóságát!