"Kihez hasonlítotok engem, hogy egyenlő
volnék vele? – ezt kérdezi a szent Isten.
Emeljétek föl szemeteket az égre, és
nézzétek! Ki teremtette mindezt? Az, aki
szám szerint hozza elő őket, mint egy
sereget, és mindegyiket nevén szólítja.
Hatalmas és tevékeny energiájának és
bámulatos erejének köszönhetően egy
sem hiányzik közülük."
/Ézsaiás 40 : 25,26/
Én nem akarok senki lenni és semmi ezen
a földön, csak élni szeretnék
oly nagyon örökkön, úgy mint a hegyek
és a zúgó völgyek,
s az égi csillagok odafönn az égen,
túl minden vágyott,
édes reménységen, mit remélhet a szív
és megadhat az élet.
A világ örök,
se hossza se vége, se közepe se széle, se ideje,
se időtlensége, csak él s rezdül, ki tudja mióta már,
s járja e robot-moraját
a kezdetnek útján, az egek örök tengerén,
messzeségbe
tűnő évmilliárdok óta.
Ugyan ki érti ezt?
Felettünk trilliárdok, zúgó csillagok élnek
és halódnak, s helyettük újak
állnak föl csalóka
ábrándokon túl
lelve meg helyüket a maguk keringő törvényén.
Ki vagyok én, ki értelmet
lelni jöttem e világra, hová nem akartam
jönni s mégis itt vagyok, ki érteni akarom
az érthetetlent,
s hinni a hihetetlent örök
reményül e jajongó ég alatt.
De nem mondom, hogy hihetetlen minden,
mert minek törvénye van,
az hihető kell legyen,
a láthatatlanon túl is, mit rejt az élet
zsibongó árja.
S ahol törvény van, ott
törvényhozónak is lennie kell, s ahol rend
van, ott rendelet, s ahol rendelet, ott,
rendeletet hozónak
is lennie kell.
Ha az éj lehull, kérlek, nézz fel a csillagos égre,
s lásd meg a fénylő testek ezernyi
raját, annak örök tengerét
a maga törvényén!
Pillantsd át a messzeséget,
s merengj el szemeid világán és figyeld
a törvényt,
leld meg igazát a végtelen
keringésnek,
ahol a csillagok nem
sietnek és nem késnek, ott fenn a
magason,
ott, hol felzúgnak az egek, a messzeségbe
nyúló örök fellegek!
Óh, te ég, ki vagy a mérhetetlen távolok világa!
Sóhajom feléd száll innen a földi
partok mélyéről,
s merengek, mióta nem
lelem helyem ez árnyékvilágon.
Pedig oly nagyon szeretek élni, mégis úgy fáj
e mostohaság, mi körülvesz.
Az ember már alig szeret
szeretni, már a szívek konokká tették e földi valót,
ahol rebbennek az árnyak a sűrű
homályban megcsalva a múltat, azt az ámultat
a tegnapi akarat.
Én érteni akarom az embert, kinek szíve tegnap
még szeretni mert,
s ma már fél oly nagyon, mert az élet megcsalatva
elveszt oly sok sikert. Tudom,
hogy fáj mindenkinek,
ami fáj, hisz odaveszett
mennyi báj,
de gyűlölni akkor sem
szabad, mert az ember attól még nem lesz szabad.
Nekünk, kik élünk,
szeretni muszáj, szeretni mindent,
mi jó, mi nemes.
Hinni egy új világot,
egy földi valót akkor is, ha rajtad csüng az ámulat,
s ha úgynevezett barátok
kaján vigyora rajtad jót mulat.
Te csak higgy és akkor is remélj, és mit se félj,
ki az Istentől egy életet és egy valót
örököltél!
Tudd meg, ha fáj is, a hit
nem mindenkié!
Épp ezért te sose
mondd, hogy nem vagy senkié csak azért,
mert nem láthatod Őt, ki az egész
mindenséget átöleli,
s az örömét azokban leli, kiknek szíve hittel teli,
s azokat ő szeretve tiszteli.
6 hozzászólás
Kedves Zoltá!
Ez az írásod egy ihletes percben született-hetett!
Inszpirációt hozzá,gondolom egy szép,csendes nyári
estén kaptál,mikor a felhötlen égbolton a csillagok
titkairól elmélkedtél!
Azokat az érzéseket csodaszépen kifejtetted:
"a földön, csak élni szeretnék
oly nagyon örökkön, úgy mint a hegyek
és a zúgó völgyek,
s az égi csillagok odafönn az égen,
túl minden vágyott,
édes reménységen"
folyt
…és jönnek a szebbnél szebb felismerések,ihletek:
"A világ örök,
se hossza se vége, se közepe se széle, se ideje,
se időtlensége, csak él s rezdül, ki tudja mióta már,
s járja e robot-moraját "
Ilyenkpr látjuk,összehesonlítás képen,milyen parányi
a mi ismert világunk!
A leírhatatlan messzeség sok ezer titkát csak sejteni lehet!
Elenyészöen kicsik vagyink,egy csepp az idötlenségben!
folyt
Mikor az ´idötlen´létezéssel találkozik a gondolat,
megszünik minden,csak a csend beszél.
…de annál hangosabban:
"Sóhajom feléd száll innen a földi
partok mélyéről,
s merengek, mióta nem
lelem helyem ez árnyékvilágon. "
Lehetne sokat írni hozzá.
A feleletet a cím megadja:"Kérlek, nézz fel a csillagos égre!"
Gratulálok csodaszép írásodra!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
"Ha az éj lehull, kérlek, nézz fel a csillagos égre,
s lásd meg a fénylő testek ezernyi
raját, annak örök tengerét
a maga törvényén!"
Csoda jó!
Szép napot:sailor
Kedves Zoltán !
Elgondolkodtató, láttató, csodaszép versed
szeretettel olvastam.
Szép napot kívánok:
Zsuzsa
Kedves sailor!
Olvasom régebbi verseimet, s látom nem válaszoltam kedves szavaidra, melyek még így egy év után is megérintik szívem érzékeny benső világát, mely sorok a Te mélységesen érző lelkivilágodból származnak, ki a felfogás szívbéli mélységes értékét fogod fel mindenkor!
E vers mikor írtam rám is elemi erővel hatott oly mélyen átéltem a csillagvilágok örök törvényeinek felfoghatatlanságba vesző ábrándjain bennem elevenülő, mégis közeledni való vágyódásomat feléjük!
Persze csak egy tökéletlen ember szemszöge mindaz, mit igyekeztem itt megfogalmazni a magam egyszerű költészeti /ha annak nevezhető nyelvezetével/.
Mindig mióta felfogom ez árnyékvilágot ámulattal tölt el annak meghittsége, hogy Valaki mennyi évmillárdot fáradozhatott, hogy e világ így összeálljon gyönyörű ékszereivel a maguk törvényén a csillagvilágok leírhatatlan messzeségében is. Mely valóság engem mindenkor hálára indított a Teremtő Isten keresése felé Kinek köszönni tartozom minden gyönyörű tettét, mellyel megörvendeztet mindenkor, hogy e létezésbe nekem is lehetőséget adott élni!
S mindez végtelenül boldoggá tesz, mert mindezért ismerhettelek meg Téged is kinek /Neked/ is köszönni tartozom hálám véghetetlen jegyéül szavaid mélyértékű kedves valóságait, melyek mindenkor szívem érző világát szinte könnyekig érintik meg mélységes értéket látva és találva Benned, Te nagyszerű ember!
Köszönlek, mit fogadj hálámul mindenkor érző szívvel gondolva Rád, kit oly mélységesen nemes szív jellemez!
Szeretettel gondolunk Rád feleségemmel Gabikával mindketten, innen Kaposvárról! Zoli voltam.