Nem tudom, de az, kit én
kívánok nagyon még,
bujkál csókok mezején,
szép szemében könny ég,
s mint elgyötört gyermeklány
alig pillog, néz szét
Vágyakozó szeme tán
könyörögi a részét
Rám talált ma, s rám ragyog
(visszasírt nem egyszer)
nyitott szemmel álmodon
randit kért egy éjjel;
Jön a reggel korán költ –
szomorúság tölt el.
tébolypercek vágya közt ,
ábrándoktól vérzek.
Úgy elfutok, mint egy korcs
rövid lábú szerzet,
ki mindennap másba fog
bánatokat kerget.
Mint a vízcsepp, futok le
föld mélyébe rejtem
összegyűlt bánatpechem –
sírdogálok csendben.
Madár lennék, dobva fel
toronyiránt szállnék
égnek rejtekén a jel,
mindkettőnkben vágy ég,
meghalok, de szállni kell
sebzett-szívvel hozzá,
konokságom visz megint
fellángol az orcám.
4 hozzászólás
Bánatos ez a szép emlékezés.
Szeretettel: Ica
Az a helyzet, kedves oroszlán, nagyon kezd sötétülni minden, és az ember ha a gyermekkorára gondol, elcsodálkozik, miért és hogyan durvult el ilyeténképpen minden? nem tudom, enged meg, hogy megköszönjem szavaid.
Kedves Miki!
Egyre süllyedtem a versed reménytelenségébe a 3. Versszakig. Köszönöm, hogy feloldottad a végén.
Nekem nagyon mély, és nem egyszeri olvasatra. Köszönöm!
Edit
Köszönöm szavaid szerettel